A képernyőkímélő már percek óta bekapcsolt, de én csak bambán bámultam a sötét monitort, szememet ellepték a könnyek.
- Ez röhejes! Raikou-san sosem hal meg… ennyitől nem. Ez… akkora baromság! – haraptam ajkaimba, de nem bírtam tovább, hangos zokogással borultam az asztalra. – És még így is, az utolsó perceiben is csak Gaura és Raimeire gondolt, aki meg sem érdemelte. – értelmetlen harag és gyász fogott el, szinte megszédültem tőle.
- Miért bőgsz? – állt mögém anyám.
- Raikou-san… megölte a vénember, átkozott Hattori! – nyüszítettem.
- Istenem, te nem vagy normális! Fejezd ezt be azonnal! Ne hülyéskedj! – förmedt rám, és ettől csak még elkeseredettebb lettem.

Habár így is elég rosszul éreztem magam, megnéztem újra és újra, vagy ezerszer azt a pár percet, ahogy virtuális szerelmem haldoklik, és folyton-folyvást eszembe jutott, hogy pár résszel ezelőtt vigyorgott, vásárolt, boldog volt, és még nem tudta, hogy pár résszel később már nem fog számítani semmi. Most gyűlöltem a Nabari no ou-t, annak ellenére, hogy oly nagy lelkesedéssel kezdtem bele az elején.

Már fél tizenkettő múlt, amikor abbahagytam az önkínzást, lekapcsoltam a gépet és ágyba vetettem magam. Nem volt kedvem semmihez, se fürödni, se hajat mosni, rövid narancssárga fürtjeim csapzottan hullottak még nedves arcomba, a pizsamámat sem vettem át, vacsorázni se vacsoráztam. A függönyöm meglebbent, a csillagtalan éjjelen mentsváramként szolgált a hold. Kinyitottam az ablakom. Sehol egy lélek az utcákon, pedig a tizedik emeleti szobámból messzire elláttam. Utáltam most a megszokott neonlámpák zizegő hangját, a megnyugtató, otthonias kilátásom, amint elsötétült előttem.

Még kókadtan félálomban könyököltem föl. Olyan kemény volt és hideg volt alattam az ágy. Nehézkesen kinyitottam a szemem, kitisztult a kép és a megdöbbenés teljesen lesokkolt. A táj, a színek, a kontúr. Az animében voltam.
- Ez csak egy álom. – nyögtem, megdörzsöltem a szemem, de nem ébredtem fel. Aztán ráeszméltem, Nabari no Ou 23. rész, Raikou halála. A tolóajtó már nyitva állt, Raikou odabenn, lábánál vértócsa gyűlt, az öreg már felé fordult, ismertem ezt a mozdulatot, ezerszer láttam, pontosan tudtam mi a szándéka -még ha a körülötte állók nem is- és centire meg tudtam volna mondani, hogy a ráncos kéz hol és mikor, kiben áll meg. Összeszorult a gyomrom, olyan erősen, hogy szinte felállni sem tudtam, de azért elkezdtem agyalni, latolgattam a lehetőségeket. Ha ez álom, nem veszíthetek semmit, de ha el is hinném, hogy valóban itt vagyok, akkor sem eshet semmi bajom, vagy, ha mégis, hát mindig egy csöpögős halálra vágytam, ahol utolsó leheletemmel kinyögöm, hogy szeretem.

Az öreg dülöngélő mozdulatokkal tette meg első lépését, és én azzal a lendülettel iramodtam meg feléjük. A kard süvített, majd csendülve tört ketté a penge, és zuhant a földre. Tudtam, csupán egy másodperc választ el a célomtól. Löktem magamon egy utolsót, egyenesen a két szilárd test közé csúsztam. Éreztem a hasam elönti valami, viszont rosszabb érzésre, nagyobb fájdalomra számítottam. Láttam az öreg meghökkent arcát, ahogy elhomályosul, röhögni támadt kedvem. Körbe fordult a világ, úgy tűnt eldőlök. Utoljára, a tompa fájdalom közepette éreztem Raikou vértől nedves és hűvös mellkasát, aztán kép kikapcs.

Egy újabb ébredés. Rohadt szar érzés, az biztos, de legalább most puha ágyban feküdtem, és tudtam otthon vagyok a saját kicsi szobámban, kisírt szemekkel, álmodtam mindent. De felnyitottam a szemem. A fehér kórházi szoba neonfénye majd kisütötte a szemem, mellettem egy fiú ücsörgött. Azonnal felismertem, Miharu.
- Miharu-kun? – pislogtam rá párat.
- Tudod a nevem? – lepődött meg, de aztán témát váltott. – Jól érzed magad? Mi a neved, és hogy kerültél ide?
- Tudod, hogy megmentetted Raikou életét? – szólt közbe Yukimi, aki láthatóan ugyanúgy a kórház vendége volt, mint én.
- A nevem Kahel, fogalmam sincs, hogy kerültem ide, és én biztos csak véletlenül tettem. – hazudtam egy kicsit, hülyének néznének, ha az igazat mondanám el.
- Semmi baj Kahel, én itt maradok veled, amíg jobban nem leszel. Hozzak enni valamit? – mondta bűbájosan Hanabusa, mire Thobari-sensei ellágyulva nézett rá. A szerelem, mi?
- Óh, nem kell itt maradnia. Hisz nem is ismer, csak véletlenül jártam arra, nem kell emiatt… - a szobám redőnye nem volt lehúzva, így megláttam az ablakon át, ahogy Raikou az ajtóhoz sétál. Reflexszerűen rántottam magamra a paplant, és fordultam a fal felé, aztán hallottam is a kilincs kattanását.
- Sziasztok! – köszönt először társainak. – Már felébredt? – kérdezte, a hangjában némi aggódással, de szerintem csak bűntudata volt.
- Igen, de az előbb… - kezdte Miharu, de mivel maga sem tudta mi van velem, így nem folytatta. Nem tudhatták, hogy elpirulva reszketek a takarómtól várva a védelmet. Annyira dobogott a szívem, hogy majd szívrohamot kaptam. Raikou-sannal egy szobában, ráadásul hozzám jött, megnézni, hogy vagyok. Életem első igazi eget rengető öröme!
- Kell neki a tér fiúk, hiszen megsérült. Menjetek ki Raimeiékhez! Raikou te maradhatsz, úgyis tárgyalnivalód van vele. Addig én is kimegyek. Amúgy Kahel a neve! – mondta Hanabusa kuncogva a végén. Azonnal rátapintott a lényegre a nő, szerintem tudja is mit érzek a fiú iránt.

A léptek zaja elhalkult, becsukódott az ajtó. Raikou az ágyam melletti éjjeli asztalocskáról levette a vázát és a zörgésből ítélve, virágot tett bele. Az illatukat is éreztem. Aztán leült. Kínos csend, szinte belehaltam. Mit kéne mondanom vagy tennem, hogy levegyem a lábáról? Mindent tudtam róla, amit az anime nyújthatott, de arról semmi sem szólt, hogyan nőzik, vagy milyen lányokat szeret.
- Amm, ébren vagy? – kérdezte, és elkönyveltem magamban, hogy ha kérdez válaszolok, hiszen nem vagyok bunkó.
- Ümm, igen.
- Hogy érzed magad… Kahel?
- Jól. – válaszolok, de azért az idegességtől nem túl hosszan. Ez se túl megnyerő, de még rosszabb lenne, ha elszólnám magam.
- Figyelj, én nagyon köszönöm… azt, amit tettél. Ha bármit szeretnél csak szólj! Felhívjuk a családod?
- Az nem fog menni. Nincs családom. – ez igazából nem volt hazugság, hiszen ezen a helyen tényleg nem volt senkim.
- Nincs? Rokonok? Barátok? Akkor ki nevel?
- Senki. Otthonom sincs. Csak vagyok így a világban.
- Akkor tudom is, hogy mit tehetek érted. – a hangja lágy volt, elolvadtam tőle. – Ha felgyógyulsz és kikerülsz innen, addig nálam maradhatsz, amíg rendbe nem jönnek a dolgaid. – Ilyen egy édes pofát nem hordott még hátán a föld! Könnybe lábadtak a szemeim, nem tudtam mit válaszolni, féltem, hogy már az elején elrontok mindent, és akkor esélyem se lesz nála, nem mintha egyáltalán lenne.

Megpillantottam a szoba sarkába felszerelt piciny mosdót tükörrel. Láttam benne Raikot! Itt, ezen a helyen most először láttam őt. Szebb volt, mint az animében valaha, hamvas barackszín haja finomabban omlott nyakába, mint a mangában bármikor. Csodálatos volt, bájos és elkeseredett, mert nem kapott tőlem választ. Egy idő után azt hitte elaludtam a fájdalomtól, vagy a kimerültségtől, némán felállt, és a lehető leghalkabban kiment. Bárcsak tényleg elaludhattam volna, hogy se kelljen rá néznem többet, hogy ne kelljen látnia milyen szerencsétlen, és csúnya vagyok. A könnyeimet nyeldesve fetrengtem a kórházi ágyon még egy darabig, aztán nehézkesen, de kikászálódtam belőle.

Résnyire nyitottam az ajtóm, a folyosón nem volt senki, így felbátorodva kezdtem el a mosdó után kutatni, ami nem is volt túl messze. Hideg vizet engedtem a csapból és megmostam a sírástól kivörösödött arcom. Ahogy felemelkedtem a tükörképem nézett velem farkasszemet. A szemem feldagadt, és piros volt, de szépen gesztenyebarnán ragyogott, a szempilláim hosszú szemellenzőként rebegtek, az arcom meg halvány és sima, az ajkam rózsaszínes, a nyakam és a kezeim karcsúak, a vállam és a derekam vékony, a hajam rikító és selymes… Ez nem én vagyok! Ez valami szép, ami én sosem lehetek! Ismét elöntöttek a könnyek, térdre borultam a csap előtt és csak bőgtem. Nem tudom meddig tartott, arra eszméltem fel, hogy Saraba és Hanabusa a karomnál fogva emel fel, míg Juji aggódó tekintettel nyitja ki az ajtót. Olyan édes volt, szinte el tudtam képzelni Raikou mellett.
- Istenem, te lány! Ne ijessz ránk többet! – korholt Saraba.
- Bo-bocsánat! – szipogtam kissé megnyugodva.
- Semmi baj! Hamarosan minden rendben lesz! – nyugtatott kedvesen Hanabusa, és én hittem neki. Tényleg hittem!