2. Fejezet - Félek hozzád szólni!

Másnap Yukimi nézett be hozzám jó korán. Raikou megsebezte a mellkasán, de ügyelt rá, hogy csak a bőrét sértse, így őt hamarabb is ki fogják engedni, mint engem, addig is jön szomszédolni. Miharu is bejött suli után a többiekkel, és még Yoitét is láttam a folyosón sündörögni. Igazán klassz érzés volt itt lenni köztük. Aztán már csak Hanabusa maradt velem, de hirtelen ő is felállt és gyors köszönéssel távozott. Köpni-nyelni nem tudtam olyan gyorsan történt, már csak akkor esett le, amikor az ajtóban köszönt Raikounak. Azzal a lendülettel, ahogy eltátottam a szám, már rántottam is a fejem búbjáig a takarót.
”- Ember, nyugodjál már le! Egész tűrhető maca lettél itt, ne gyerekeskedj! Csak az óvodások bujkálnak” – győzködtem magam hevesen, de nem vált be, nem akartam engedelmeskedni magamnak.
- Szia! Hogy érzed magad? – kérdezte vidáman.
- Sokkal jobban vagyok – vágtam rá sebesen.
- Nem bújsz ki a takaró alól?
- Most nem, kicsit fáradt vagyok. Kimerített ez a sok látogató – most tényleg csak azért hazudtam, hogy lekoptathassam. Lekoptatni életem szerelmét, egyike a legmazochistább ötleteimnek.
- Óh, hát persze, hiszen a többiek is meglátogattak. Akkor hagylak pihenni. Gyógyulgass!
- Szia! – dünnyögtem, és ráharaptam az ujjamra.
”- Nesze te idióta állat! Ezt érdemled, mert olyan egy szobanövény vagy!” – nem tudtam annyi szitkozódást kitalálni, amennyit megérdemeltem volna.

Fél óráig is eltartott az önmarcangoló rítusom, míg kattant a szobám kilincse.
- Szia!
- Szia Gau! – felvidított, hogy őt is láthatom, de az arckifejezése már nem tetszett annyira. – Mi a baj? – komótosan leült mellém a székre, a szekrény tetejére helyezett egy zacskót, aztán egy sóhaj után neki kezdett.
- Mi a bajod Raiko-sannal?
- Mi? – szeppentem meg. – Nekem semmi.
- Nem hiszek neked. Tegnap, és ma is olyan szomorúan jött ki tőled. Megkérdeztem, mi baja, de csak azt mondta, hogy nem kedveled őt. Mégis miért? Raikou-san olyan kedves, direkt elment neked bevásárolni, ott tétovázott a boltban, hogy vajon mit szeretsz és mit nem – felháborodottan hányta a szememre, választ követelt, szerette Raikout.
- Nagyon szereted Raikou, igaz? – ez meglepte.
- Hát, igen – lesütötte a szemeit, én is.
- Nem árulsz el senkinek?
- Mért tenném? – kérdezett vissza, de csak megráztam a fejem.
- Én is.
- Én is? Mi, én is? – értetlenkedett.
- Én is… szeretem – a krokodilkönnyek csípni kezdték a szememet, és abból a fajtából valók voltak, amiket nem tudtam visszafogni. – Ezért, félek hozzászólni – nyöszörögtem nehézkesen, és törölgetni kezdtem a szemem. – Sosem voltam síró-pityogó, nem tudom, most miért jött rám – mentegetőztem, de Gau egy zsebkendőt tolt az orrom elé.
- Semmi baj! És ne félj, Raikou-san… az Raikou-san, kedves és megértő. Tőle nem kell félned!
- Köszönöm! – már nem is kellett sírnom, nem facsargatott belülről az a rossz érzés.
- Akkor mostantól nincs sírás, se szomorkodás. Szóval, Raikou-san nem tudta odaadni neked ezeket, de átadta, hogy, ha kipihented magad, akkor adjam oda én – nyúlt a zacskóért, az ölébe tette, és kotorászni kezdett benne. – Van itt méz – elmosolyodott. – Raikou-san szereti a mézet – tovább kutatott. – Sültlazac és Tattoro Gyümölcsmix ital. Raikou-san ezeket is szereti. Úgy látom mindent megvett, amit ő is szeret.
- Néha, olyan gyerekes tud lenni. Sokszor megfeledkezek róla mi is a munkája, de… akkor is olyan cuki – kuncogtam.
- Honnan tudod, hogy mi a munkája?
-Ó, biztos említette itt valaki – mentettem ki magam a helyzetből, és Gau el is hitte, mert tovább pakolt.
- Jéé, egy ruha. Tök cuki! XL-es. Nem tudta a méreted, ezért vett egy nagyot – mosolygott Gau, láttam rajta, hogy elmereng.
- Gau, mondd te, hogy szereted Raikout?
- Hogy… szeretem? Mire célzol? Csak nem arra? Nem vagyok meleg! Csak nagyon- nagyon szeretem Raikou-sant. Az életemet és a becsületemet is megmentette – hadarta.
- Oké, értem, csak érdekelt – Megsimogattam a kócos fejét, mire elpirul.
- Kérsz kakaót? – tereli el a figyelmem, sikeresen.
- Kyáá, imádom! – kapom ki a kezéből a kis barna-fehér kocka alakú dobozt, és a fenekére nézek.
- Bajusz – törli le vigyorogva az ajkaimra tapadt kakaót.
- Köszi! – mélyen a szemembe néz.
- mért nézel? Maradt még kakaó? – törölgetem meg még egyszer a számat. – Megijesztesz – vágom be a rémült kiskutyus szemeket.
- Tudod, sokkal tartozom neked. Soha az életben nem tudom majd viszonozni, hogy megmentetted Raikou-san életét – most ő kezdett el könnyezni. Finoman átöleltem, és a fülébe súgtam.
- Csak azért élek, hogy láthassam Raikout. Meghalnék érte, ahogy te is – felnézett rám, még nedves volt az arca. Tündéri kissrác. Aranyos és… Közelebb hajolt, és megcsókolt.
- Akkor te add az életed Raikou-sanért, én pedig adom érted.
- Gau… - ismételten könnybe lábadtam.
- Hé, úgy volt, hogy nincs több sírás.
- Te beszélsz? Még fel sem száradtak a büntetted nyomai, és máris prédikálsz? – dünnyögtem sértetten, mire a fiú csak nevetett.
- Holnap is jövök. Jó?
- Persze, hogy jó – dörmögtem oda félvállról.
- Szeretlek! – ezt a szót még sosem hallottam senkitől szemtől szemben, még a saját anyámtól se.
- De én… - nem tudtam kimondani, a szavak a hangszálaimba kapaszkodtak. Itt volt az alkalom, hogy tizenhat éves létemre végre legyen fiúm, de mégse ment, azzal a tudattal, hogy akire úgy vágytam, még reménytelenül is, most itt van a közelembe, és, ha akarom, megszólítom, megérintem.
- Raikou-sant szereted, tudom. És megértem. Nem várok viszonzást – villámgyorsan nyomott egy puszit a homlokomra, és kifelé vette az irányt.
- Gau! – Visszafordult.
- Chu! – küldtem utána egy puszit, mire felvidulva biccentett, és becsukta maga mögött az ajtót.

Egyedül maradtam. Egyes egyedül a szobában, a kórházban, és ebben az egész világban. Újra az a görcsös szorítás a gyomromban, mint amikor depis vagyok. Rohadt egy érzés, gyűlöltem. Most még tetézte, hogy az ostoba viselkedésem miatt Raikou akár meg is utálhatott. Nem akartam vele találkozni, nem akartam a szemébe nézni, nem akartam hozzászólni.

Éjjel alig aludtam valamicskét, annyira ledöntöttek a lábamról a gondolatok, aludni sem engedtek, szóval csak kínlódással teltek a perceim és óráim. Hanabusa észre is vette, hogy nem vagyok jó bőrben. Azt mondta, kimegy és hoz valami innivalót, mert ő is szomjas már, én meg felvedeltem mindent, a szám mégis cserepes maradt.
- Raikou van itt. Bejöjjön? – mondta mikor visszajött.
- Ne! Nem akarom látni! – sivítottam gondolkozás nélkül, és belefészkeltem magam a takarómba. Talán rossz döntés volt.

Hanabusa kiszólt Raikounak, hogy most jobb, ha elmegy. Megszakadt a szívem, pedig pont miattam kellett elküldenie. Egy igazi batár nagy segg vagyok!
- Kahel, miért tartod ennyire a távolságot Raikoutól? – kérdezte, és az aggódással szomorúság vegyült.
- Én nem tartom a távolságot, csak most elég, ha maga itt van velem.
- Hívj csak Hanának! – mosolyodott el, és ez engem is jobb kedvre derített.
-Raikou jó fiú, bár eredetileg a rosszak oldalán áll… De kedves, és figyelmes. Megérdemelne egy kis viszonzást. Olyan szomorkásan ment el – mesélte miközben azt a kezemet simogatta, amelyikben az infúzió volt.

Bűntudatot éreztem. Az újabb éjjelem álmatlan volt. Egy percre se tudtam lehunyni a szemem, és ettől csak rosszabbul éreztem magam. Reggel az orvos is aggodalmasan nézte a kórlapom, meg engem. Ideges volt, és azt mondta, bármit érzek azonnal hívjak nővért. Persze, majd, ha viszket a seggem, akkor is szólok. Ennél a gondolatnál eszembe jutott, hogy egy ilyen lány nem illik Raikouhoz. Tulajdonképpen én egyáltalán nem illek Raikouhoz. Valami szép lányt képzeltem el mellé, mikor otthon rajzolgattam róla a chibiket, nem pedig olyat, mint én, még ha itt nem mondhatom magam csúnyának. Nagy örlődéseim közepette észre sem vettem a látogatómat, csak mikor már az ágyam mellől köszönt rám. Összerezzentem, és ezt ő jól látta.
- Szia! Csak hoztam pár dolgot, de rögtön megyek is el – letette a szatyrot a szekrényre, és sietősen indult is kifelé, hogy ne zavarjon. Mikor beszélt, nem mert rám nézni. Megbántottam azt, akit a világon a legjobban szeretek, akiért meghalnék. Már fél lábbal a küszöbre lépett, amikor erőt vettem magamon, és utána szóltam valamit, ami csak úgy felbukott belőlem.
- Imádom a füled! – ez azért tőlem is sok volt - még ha tényleg mindig is csodáltam azt a két gyönyörű fület, ahogy előtör a hamvas hullámokból-. Ilyet mondani csak úgy, még hülyén is hangzott. Mire föl merek neki ehhez hasonlóakat mondani? Még bóknak is szánalmas. Rémületemben elvörösödve, összegömbölyödve húzódtam a paplan alá. Ezt jól megcsináltam, most már végképp nem merek vele szembe nézni, ő meg dilisnek tart, és többé ide se tolja a képét. Megígértem Gaunak, hogy nem sírok, meg alapból ez elvi kérdés, gyűlöltem sírni, főleg mások előtt, de azért egy picit, csak pár könnycseppet megengedhetek.

Nagy tenyeret éreztem a hátamon.
- Nem akarod közelebbről megnézni őket? Csak, hogy addig én is láthassalak végre – kérte szelíden. Remegve fordultam vissza a hátamra. A szívem hevesen vert, míg a paplan szélét markolászva lehúztam magamról. Raikou rám mosolygott. Szánalmas és gyerekes, de rántottam is vissza magamra a takarót, csak hogy Raikou megfogta a kezem. Finoman, minden erőszakosság nélkül húzta vissza rólam.
- Nem kell olyan szégyenlősnek lenni - rám nézett, végigméregette az arcomat, én meg csak irultam-pirultam, egy jobban dobogó szívvel. – Aranyos vagy! – jelentette ki, és ez végleg kiakasztott nálam valamit. A mellettem máskor nyugalmasan pittyogó gép hangosan sípolt, egy nővér rohant be.
- Semmi bajom! – lihegtem. – Biztos csak a gép romlott el, vagy valami.
- Biztos rendben vagy? – kérdezte Raikou, de már furán hallottam a hangját. Nehezen vettem a levegőt, és a szívem, már fájt. Visszazuhantam az ágyra. Forgott minden, furcsa zajok, érintések, semmi sem volt a helyén, úgy éreztem számomra ez a vég, és bárcsak már tényleg vége lenne.

Aztán felébredtem, mint már annyiszor. Körbenéztem még kissé kábán.
- Kahel? – Raikou mellettem ült elnyúzottan. Odakint sötét volt, az óra már majdnem éjfélt mutatott, jó késő volt, de ő itt maradt velem.
- Bocsi. – nyöszörögtem.
- Nem tehetsz róla, rohamod volt. Nem jöttél még rendbe – beállt egy kis csend, de folytatta. – Mielőtt kidőltél, azt mondtad „Hol vagy Gau, még nem adtam az életem Raikou-sanért”. Ezt mire mondtad? Beszéltél Gauval?
- Nem tudom, miről beszélsz. Fáradt vagyok.
- Értem. Pihenj csak. Maradok egy darabig.
- Nem kell! Elleszek egyedül is. Úgy nyugisabb is. És te is fáradtnak tűnsz. Menj csak haza.
- Öt perc, aztán indulok – belenyugodtam. Lassan teltek a percek, lehunytam a szemem, s mire újra kinyitottam, már hat perc is eltelt, de éreztem, hogy Raikou még mindig ott könyököl az ágyam szélén. Lesandítottam rá. Aludt! Halkan szuszogott, gondterhelt grimasszal az arcán, szemöldökét kissé összehúzva.
- Raikou-san… - suttogtam, és lejjebb húzódtam, hogy egy vonalban legyen a fejünk. Megsimogattam az arcát. Fantasztikus élmény volt, mint amikor bandzsidzsámpingolsz, vagy cápákkal úszol. Beletúrtam a gyönyörű hajkoronájába, beszívtam a sampon édes illatát, kábultan fogtam meg a kezét, és húzódtam hozzá közel, eltökéltem, hogy nem eresztem. És tényleg nem eresztettem!